Farkas Katalin

Magyar nyelv és irodalom tanár

Tanítónak, tanárnak tanultam. Először Nagyenyeden, majd Kolozsváron. Bármilyen más munkát is végeztem, mindig kontárnak éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy csak ehhez értek, hisz ezt tanultam. Mégis keveset dolgoztam tanárként. A pár éves pályakezdő tanárságot követően a gyereknevelési évek és a televíziózás következett. Végül a gyerekeim iskolába kerülésével találkoztam a Waldorf-pedagógiával, és tértem vissza az iskolába. A velük való kapcsolatom már korábban átformálta bennem, hogy mit gondolok a tanításról, a tanári jelenlétről, magatartásról. Ezt mélyítették el később bennem a waldorf képzések és a gyermekekkel való közös munka.

Már nem gondolom azt, hogy a tanításhoz értek, inkább azt gondolom, hogy a gyerekekhez kellene értenem. Őket kell megismernem, megszeretnem, elfogadnom, és akkor majd a tanítás is alakul.

Igyekszem minden nap nyitottan belépni az iskolába, de töredelmesen beismerni, ha ez mégsem jön össze; nem elfelejteni, hogy más a felelősségem, mint a diákoknak, de emberileg semmivel sem vagyok több; nem kispórolni magam a folyamatokból, de néha fellélegezni belőle. Sok mindent lehetne sorjázni, mint a rendszeresség, partnerség, tudatosság stb., amelyek fontosak számomra, de amelyeket nem mindig tudok éppúgy érvényesíteni, ahogy eszményként bennem élnek. Végülis azt hiszem, mégis az a legfontosabb, hogy ahol vagyok, ott maximálisan jelen legyek, önazonosan.