János-napi tűzugrás

János-nap a Waldorf-iskolák évzárója, egyik csúcspontja az évnek. Bár minden ünnep szívig hatol, ebben az egész esztendő történései, élményei lüktetnek, minden, ami összeköt. És a nyári napforduló idején valami hihetetlen energiává sűrűsödve emelnek fel minket. Van benne búcsú és újjászületés: egy év lezárása, ajándékozás, bizonyítványosztás, ölelések és lakoma – az est közeledtével és hangulat emelkedésével pedig elérünk a tűzugrásig.

A tűz sokrétű szimbolikával bír és évezredeken, korszakokon átível katartikus ereje. Őselem, ezért modern technika és civilizáció ide vagy oda: a hozzá kapcsolódó rítusok megőrizték az archaikus jelleget. Mint Síva: pusztítva ad helyet az új életnek. És mint a szerelem: csontig éget, magába old, s megváltoztat örökre. Vérként lobog – de fekete üszköt hagy. Ha úrrá leszünk rajta, helyet teremtünk számára: a szolgánkká tesszük. Kályhát építünk köré, melegedünk, ételt főzhetünk lángjainál. Ha szabadjára engedjük, tarolva pusztít, az életünkbe kerülhet. A János-napi tűzugrás a kettő között veti meg lábát: a zabolátlanul lobogó lángokkal „játszik”. Ez egy olyan gesztus, amihez kell a „halált megvető bátorságból”. Nem az advent meghitt gyertyalángja: egy szabadban égő tűz, aminek NEKIFUT az ember, és ÁTUGORJA. Önmagát. Önmaga árnyékát. Kiugrik a komfortzónából. Bele a jövőbe. A jövőbeli énjébe. Bizonyára megéltük már sokan, hogy amikor nagy dolgok történtek az életünkben, ahhoz kellett egy efféle gesztust tennünk. Nem tudtuk, mi vár ránk, de éreztük: ugorni kell. Mint egy szakadékba. Nem volt alattunk ponyva, nem láttunk atyai kezeket nyúlni alánk. Csak ugortunk. Ősbizalommal vagy épp halálos félelmet legyőzve. És ahogy földet érünk, már tudjuk, hogy nem vagyunk többé azok, akik előtte. És hogy ez nem történhetett volna meg, ha ott maradunk. A biztonságosban, a langymelegben, a kényelmesben. A felnövéshez ugorni kell. Minden újabb szinthez is. Míg csak élünk.

A János napi tűzugrás is egyfajta rítus, jelentése kézzel fekvő, de vannak mélyebb rétegei. A gyerekek úgy tudják: „átugrunk a következő évfolyamba”. Elsősök vagyunk, nekifutunk a tűznek, a túloldalon ott vár a tanítónk, és a karjaiba érve már másodikosként köszönt. Ünnep ez. Közös ünnep. Egy közösség megújulásáé, a tovább élésé. És az egyéni fejlődésé. Egyedül kell ugrani – de a kicsiket segítjük. És a túloldalon ott vár a tanítónk, aki végigkísér.

(A szöveg forrása: https://felegyhaziwaldorf.hu/)